Part 15

Hali!

Megérkezett az utolsó előtti rész! :( :)

Köszönök minden egyes oldalmegjelenítést!

Xoxo, Dodó

Egyből felültem az ágyon és a legközelebbi éles tárgyat magamhoz vettem.
Szemöldökét összehúzta, mintha nem értené a cselekedetem.
- Nyugi, nem bántani jöttelek - beljebb jött és meg ösztönösen hátrébb az ágyon.
- Akkor? - meresztettem rá a szemeim.
- Segítened kell! - Mi a francnak kell egy vámpírnak az én segítégem? Nem vagyok erős, de még gyors sem...
- Miben? Mert kétlem, hogy bármiben is a hasznodra legyek! - letettem az ollót a kezemből vissza az éjjeli szekrényre, ahonnan vettem.
- Emlékszel arra az ürgére aki megölte azt az embert? Nos, akármilyen meglepő nem én voltam. Nick megtalálta és elment megölni. Segítened kell megtalálni!
- Várj, mikor ment el? - a gondolat, hogy valami baja esik elképzelhetetlenül fájt.
- Pár órája. De azóta semmi hír róla. Kérlek segíts nekem! - bólintottam, majd felvettem a tornacipőm, és összekötöttem a hajam.
A házat nem zártuk be, hisz úgyse jön erre senki...
Elindultunk be az erdőbe, és imádkoztam, hogy ne történjen semmi rossz.

 Egy órája minimum sétálhattunk, de semmi nyomát nem láttuk annak, hogy valahol itt van a közelben.
- Figyeld, szeretnék bocsánatot kérni azért amit veled tettem - meglepődött arcom láttán magyarázkodni kezdett - Féltékeny voltam, pedig rá kellett volna jönnöm, hogy Nick már semmit nem érez irántam. Szóval tényleg sajnálom, és nem szeretném ha rosszba lennénk, mert Nick az egyik legjobb barátom, és te nagyon fontos vagy neki.
- Oké, bár az utolsó mondat második felét nem teljesen értem, de elfogadom a bocsánat kérésed. Dobjunk fátylat a dologra! - mondta a szám, még az agyam fel sem tudta fogni.
- Király! Pontosan mennyi ideig kell még mennünk? - egy követ kezdett el rugdosni én pedig felálltam egy magas szikla darabra, hogy tájékozódjak hol is vagyunk.
- Hát mivel kocsival voltunk, mikor találtuk a testet, úgy gondolom, hogy még egy kicsit. Egy lejtő szerűség volt ott. A közelében lehetnek.
Kicsit sietősebbre vettem a lépteimet, mert volt egy érzésem, hogy jobb ha sietünk.
Ahogy megtippeltem max. félóra múlva ott is voltunk.
- Hegyezd a füled, hátha hallassz valamit! - adtam az utasítasítást Elinek, miközben felmásztam egy fára. Mivel nincs semmi vámpírlátásom nem sokat láthattam.
- Hallok valamit! - mondta halkan, mire leszálltam a növényről.
Elindultunk halkan a hangok felé be a bozótos részbe.
- Maradj itt még nem szólok! - mondta, majd a parancsnak megfelelően megálltam. Általában nem vagyok oda ha parancsolgatnak, de mivel Nick életéről van szó, nem kockáztatok.
Elkezdtem a körmömet rágni idegességemben.
Nem örültem, hogy nem segíthettem neki, de ha ott lennék valaki meghalna...
Erős küzdelem zajait hallottam, és alig bírtam magam visszafogni, hogy oda ne rohanjak.
Ketten vannak egy ellen, csak sikerül...
Egy fa kidőlt, kiabálások hangja töltötte be az erdőt, és vele együtt a fülem is.
A harcnak egyszer csak vége lett. Valaki egy testet messzire eldobott. Nem tudtam beazonosítani, hogy ki lehet: Nick vagy a másik, így sebesen elindultam azon az úton, ahol Eli eltűnt. Végre megpillantottam egy göndör hajzuhatagot, mellette meg egy testet.
Nick. Az agyamban vészjelzőként megszólalt egy kis hang, és eszeveszett rohanásba kezdtem.
- Nick! - kiáltottam, majd odazuhantam mellé. Alig volt eszméleténél és vérzett a feje.
- Eli! Meggyógyul? - szemem könnyes volt.
- Vér kell neki sürgősen! A nélkül nem kezd el gyógyulni. El kell vinnünk, hogy kereshessek neki vért.
Visszanéztem arra a srácra aki lehet most meghal, és én még el sem mondtam neki, hogy mennyire szeretem...
- Nick, kérlek ne csukd le a szemed! - kék szemei megtalálták az én könnyeseimet. Lassan, elkezdte lecsukni.
- Elizabeth! - mondtam sírva és hisztérikusan.
- Nincs idő - mondta halkan. A szeme mutatta, hogy bármennyire is fájdalmas el kell engedni.
Aztán az eszembe jutott: én tudok adni neki vért.
Egy hegyes kővel végigkarcoltam a csuklóm. Soha nem gondoltam volna, hogy önként adok vért egy vámpírnak. Mióta megismertem, igyekeztem ezt a vért, mint étel számára elfelejteni, de nincs mit tenni. Én tejet iszok, ő vért.
- Mit csinálsz? - kérdezte a lány - Megőrültél? Bele is halhatsz! - dühöngött hangosan.
- Nem érdekel! - sírtam tovább, majd az immár vérző csuklóm Nick szájához tettem.
- Gyerünk, Nick! Igyál! Kérlek! Kérlek... - azt hittem, hogy végleg elvesztettem, mert se az ajka, se más test része nem mozdult. Mint egy hisztérikus kisgyerek sírtam, és az egész erdő tőlem zengett. Elizabeth dühében a fákat kezdte el ütni-rúgni, mire azok kidőltek.
Aztán megmozdult. Szívni kezdte a véremet, én pedig boldog voltam.
- Jól van, Nick. Szívd! - simogattam az arcát. Nem törődtem a fájdalommal, mert az volt a legkisebb bajon. Megkönnyebbültem, mikor a kezeivel megfogta a kezem és közelebb húzta, hogy több vérhez juthasson.
- Te totál megőrültél! - suttogta a fülembe az új barátnőm. Válasz helyett csak megrántottam a vállam.

Hazavittük, majd beraktam őt az ágyba. Furcsa volt a helyzet, mert legutóbb ő tette ezt velem, mikor megharapott, amiről fogadni mernék, hogy nem tudja, hogy emlékszem utólag.
Letöröltem a homlokáról a vért, és a seb a sok vérnek hála beforrt és meg sem látszott, hogy volt ott valami is...
Lementünk a földszintre Elivel.
- Ez bátor tett volt tőled - mondta, miközben leültem egy székre.
- Nem hagyhattam, hogy meghaljon - mondtam halkan.
- És akár meg is haltál volna érte? - összehúzta a szemöldökét, és úgy várt válaszra.
Aprót bólintottam, mire gyorsabban vette a levegőt, gondolom a sokktól.
Nick négy órakkor bejött a szobámba, pont mikor az ablakon néztem ki.
Meglepett, hogy már is felkelt, és elég jól nézett ki. Szemei álmosak voltak, de kutya baja sem volt már.
- Hol van Elizabeth? - az, hogy így nevezte, és nem Eli cicának, örömmel töltött el, de az a tudat nem, hogy mért felőle kérdez. hisz én mentettem meg!
- Lent, a nappaliban - bólintott, hogy vette az információt, de mégsem mozdult semerre sem.
- El kell mennem! - nem erre a mondatra vártam az biztos...
- Mért? - értetlenkedtem.
- Jelentenem kell a tanácsnak, hogy egy elfajzott vámpírral volt bajom.
- Mivel? - apró mosoly bújt a szája sarkába.
- Olyan vámpírral, aki vámpírokat öl. Megtaláltam a múltkori holtestet, és vámpír volt. Ezt kell jelentenem Elivel együtt.

- De visszajössz, ugye? - torkomban dobogott a szívem, és majdnem megint elbőgtem magam.
- Igen. Pár nap az egész! - mondta csendesen.
- Szerdára visszaérsz? - a földet kezdtem nézni, mert félő volt, hogy ha ránézek sírni kezdek.
- Igyekszem! Ne aggódj, minden rendben lesz! Vigyázz magadra! - majd megpuszilta a homlokom, és már nem is volt sehol.
A könnyeim nem bírtam tovább tartani, eleredtek...